Egy írói konferencia a fények és a mosolyok birodalma. De mit keres ott valaki, akinek a fejében éppen egy világ pusztul el?
Furcsa érzés itt lenni. Körülöttem zajlik az élet, koccannak a porceláncsészék, szakmai viták foszlányait hallom marketingről, eladási tölcsérekről és a tökéletes borítóról. Emberek kezet ráznak, névjegykártyát cserélnek, és építik a jövőjüket. A felszín csillog.
De a fejem hátsó részében, egy elzárt kamrában síri csend van.
Ott nem a networking a téma. Ott D’aál éppen a túlélésért küzd a hamuban. Miközben udvariasan bólintok az előadónak, belül a Tükör Kapuja mögötti világot építem tovább. Azt a világot, ami sokkal kegyetlenebb, nyersebb és őszintébb, mint ez a konferenciaterem.
A magányos mesterség ára
Az írás alapvetően magányos folyamat. Be kell zárkóznod a saját fejedbe, farkasszemet nézni a saját félelmeiddel, hogy aztán papírra vethesd őket. De néha muszáj kijönni a fényre. Nem a pogácsáért. Nem is a dicséretért.
Azért vagyok itt, a „profik” között, hogy megtanuljam, hogyan adhatom át neked ezt a sötétséget a lehető legtisztábban. Hogy a mondatok élesebbek legyenek. Hogy a karakterek szenvedése ne csak öncélú kínzás legyen, hanem valódi dráma.
Ez a kettősség – a konferencia zaja és az alkotás csendje – fura feszültséget szül. Olyan, mint a könyvemben a Heg: egy idegen érzés, ami folyamatosan emlékeztet arra, hogy valójában hová tartozom.
Hogyan tovább?
Ma tanulok. Figyelem az embereket – a mozdulataikat, a rejtett bizonytalanságaikat –, mert minden arc egy újabb karakter alapja lehet. A Tükör krónikása sosem pihen, csak figyel. Amikor hazamegyek, és újra leülök a billentyűzet elé, a történet új erőt kap. A pengét megfentem. A vágás mélyebb lesz.